A két és fél hónapos utunk szinte egy szemvillanás alatt elrepült, újra használok ékezeteket, és közel 3 hét után rávettem magam, hogy mappákba rendezzem a fotókat, így több is felkerült a bejegyzések mellé. Mivel a Tet alatt igyekeztünk nagyokat sétálni, mindent megnézni Hanoiban mégegyszer, mielőtt elutaztunk, tulajdonképpen ettünk, pihentünk, már nem fotóztunk túl sokat. Minden lelassult.

Az utolsó előtti napon, amikor utoljára összecsomagoltunk, rájöttünk, már csupán a hazaút maradt hátra. Az ember lassanként dolgozza fel azokat az élményeket, melyek útközben érik, akár pozitívak, akár nem. Amikor kimentünk a reptérre, és valószínűleg Ázsiában egy ideig utoljára húztak le a reptéri fuvar árával, és a becsekkolást vártuk egy család minden mozdulatunkat lefényképezte. Majd odajöttek, és megkérdezték, készíthetnek e közös fotót velünk ők, majd a gyerekek, és végül mindenki együtt. A Tet ideje alatt összegyűlnek a családok. Valöszínűleg ők lehettek a kedves vidéki rokonok a "nagyvárosban", akiknek lakóhelyén nem túl gyakoriak az európai turisták. Vagy szimplán összekevertek minket valakikkel. Közös nyelv híján ez nem derült ki, de élveztük az 5 perc "hírnevet". 

Kicsivel kevesebb csomaggal indultunk útnak, mint a képen látható úriember, de valahogy szokatlanul nehéznek tűntek a hátizsákok. A reptéri várakozás elég idegölő volt, a gép késett, de senki nem mondott semmit, majd amikor végre felszálltunk, türelmetlenül vártuk (oké, vártam) a vacsorát. Még élénken éltek bennem az ideút pozitív élményei, nos, ez megváltozott, amint kíváncsian feltéptem a doboz csomagolását. amiben egy szétfőtt hal, némi tészta és paradicsomszósz lapult, így maradt a kenyér és vaj kombináció. A mellettem ülő úrnak kiváló érzéke volt ahhoz, hogy a legélvezetesebb falatok között általában köhögjön egy kellemeset a jobb vállamra, ami úgy az ötszázadik alkalommal nem tűnt különösebben szívderítőnek. Hogy megkoronázzuk az amúgy sem zökkenőmentes hazautat, mindketten rosszul lettünk a gépen, de szerencsére már az út második felében jártunk. 

A párizsi landolás és miután sikeresen leszállítottam a kezemben egy vietnámi kislányt a mozgólépcsőn, szinte láttam magam előtt a Caesar salátát, meg a PS-eket, amikkel díjtalanul játszhatsz... a nemzetközi váróteremben... mi pedig, ne szerénykedjünk, a fapados Párizs - Budapest járatra foglaltunk jegyet. Így hát, egy hosszabb út után egy gyors "zuhany" a mosdóban, majd tea kifulladásig, és egy előrecsomagolt szendvics. A reptér wifijének köszönhetően tudattuk a világgal, hogy megérkeztünk, az idő hideg volt, minden szürke, és szakadt az eső. Mikor azt hittük a rosszullétet, és az időjárási körülményeket már nem lehet fokozni, becsekkoltunk és döbbenten vettük észre, hogy a mi kapunknál egy kis madár szaladgál a székek között és olyan hideg van, mintha kinnt ülnénk a gépek mellett. Mikor felszálltunk és már épp kezdett minden túl nyugodt lenni, egy kis közjáték zavarta meg az idillt, egy nő végigrohant a gépen, mögötte a steward és kiabáltak egymással. Nevezzük hatodik érzéknek, de épp odasúgtam Kornélnak, valószínűleg kis hazánkból származik a hölgy, mikor megszólalt: I am Hungarian and I want to go home. Nem jött. Legalábbis nem a mi járatunkkal.

A Párizs - Budapest út nem bizonyult túl hosszúnak, betaxiztunk a Déliig, útközben kaptunk egy teljesen objektív felvilágosítást az Uberrel kapcsolatban, majd jegyet váltottunk a veszprémi vonatra. Mikor megkérdeztük a kalauzt, mikor érünk körülbelül Veszprémbe, a válasz a következő volt: "Hát, ha így haladunk..." Hátradőltünk, itthon vagyunk.

Aznap lefekvés előtt azon gondolkoztam, tényleg megcsináltuk. Persze, ez nem egy túlélő tűra volt, az utolsó pár napban gyakorlatilag semmit nem csináltunk az evésen kívül. De mégis. Amikor gyerekként olvastam Vietnámról mindig felruháztam valamiféle misztikummal, és valóban van benne valami rendkívüli. De ugyanakkor egy ilyen utazás arra is kiváló, hogy eloszlassa a tévhiteket - mindennel kapcsolatban. Nemcsak azért jó, mert különböző emberekkel találkozol, sok újat, olykor teljesen szokatlan dolgokat látsz és tapasztalsz, hanem egész egyszerűen segít megérteni dolgokat, helyenként elfogadni olyat is, amiről korábban még csak nem is hallottál. Persze, két és fél hónap nem művel az emberrel csodákat. Nem is az a cél. Kicsit kilépni a megszokott keretekből, a saját komfortzónánkból, Kambodzsa, Thaiföld és Vietnám. Három ország két és fél hónap alatt, utazás közben elkövetett hibákkal, teljesen logikátlan lépésekkel, de rengeteg élménnyel, tapasztalattal, sok sztorival, amik később is viccesek, vagy éppen tanulságosak lesznek.

(Jegyzet magamnak: Két és fél hónap alatt nem törtem el egyik végtagomat sem, nem ért nagy(obb) baleset, tájékozódni egy fokkal jobban tudok már, mint amikor elindultunk (talán). De a földre nem szálltam le. Mindig azt szoktam mondani, én nem sok, hanem sokk vagyok. Szóval minden tiszteletem Kornélnak.)

A blog viszont folytatódik. Legyen akár egy új, rövidebb utazás, egy jó recept (kihúzom a Horváth Ilona kártyát...jó, csak vicceltem), vagy bármi, ami akár még érdekes is lehet.

Köszönjük mindenkinek, aki valaha, akárcsak egyetlen bejegyzést elolvasott!